"Ugyanilyen álmatlanul voltam kisgyerek,
arcod nyugtalan, látom önmagam.
Ugyanilyen ártatlanul... Álmom elveszett,
láttam szörnyeket, s azt, hogy emberek.
Álmodj, álmodj szelíd reggeleket!
Álmodj, ó, álmodj, amíg mindenki szeret!
Béke van, végtelen."
Én tényleg nem akarom elhinni, hogy ilyen emberek vannak, tényleg nem, mindig keresem a mentségeket mindenkinek, de van, amikor már nem tudok mit mondani én sem. Amikor valaki adhatna, bőven lenne miből, sőt, meg is ígéri, aztán mégsem ad. Nem idegennek, a saját gyerekének. Bátyámékról van amúgy szó, sógornő anyja miatt eléggé lehetetlen helyzetben vannak. És kurvára nem hajlandó nézni a kétéves kiskölyök érdekét sem.
2012.01.03. 19:30 gangike
Szólj hozzá!
Címkék: zene család hanna
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://gangike1.blog.hu/api/trackback/id/tr465502091
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
