Olyan jó, hogy kilencedikben még mindenkinek konkrét tervei voltak a jövőjéről, tudta, mi akar lenni, tudta, hol akar majd dolgozni. Még tizedikben is kitartottunk a tervek mellett, aztán jött a tizenegyedik, a faktok, a nagyobb elvárások, a reálisabban gondolkodó fejecskék. Néhány álom átalakult kicsit, néhányról lemondtunk, néhány helyett új jött. És most, tizenkettedikben, a felvételi jelentkezések leadási határideje előtt kettő héttel sokan azt se tudjuk, mit akarunk, hogyan tovább, futkosunk, mint a mérgezett egér, bújjuk a felvételi tájékoztatókat. Ez alatt az öt tizenkettedikes hónap alatt olyan metamorfózison ment át pár jövőkép, hogy öröm nézni: lett lovasoktatóból programozó, mentősből erdőmérnök, gyógytornászból tanár, pszichológusból védőnő. És nyilván nem elég, hogy saját magunkat szopatjuk a hülyeségeinkkel, szopatnak még mellé az okos bácsik/nénik is az oktatási minisztériumból a felvételi keverésekkel. 
Imádok végzős lenni, mondtam már?