Mivel az utcazenén egy színpad fizetős (természetesen a Quimby is ott lépett fel), én szerettem volna jegyet venni, de nem adtak, mert elfogyott. Szóval megkerültem fél várost, másztam korlát melletti dzsindzsában, szökelltem jobbra-balra felszedett lépcsőkön, bontottam kordont, menekültem egy hang elől, ami kiszólt az ablakból, másztam be kiskapun, osontam a templom kertjében, ugráltam át két méter mély szakadékokat, másztam ki kerítésen, és már ott is voltam a színpadnál. Mindeközben hű társakat találtam, összekovácsolt minket a jegynélküliség, együtt másztunk, együtt bontottunk, együtt futottunk, együtt anyáztunk. Aztán összeszedtem Jázmint, és élveztem, hogy nyikorog a szekér. A koncert után már csak annyi történt, hogy fél város láthatott melltartóban, végigkérdeztük a színházkertet, hogy kinél van dugóhúzó, két fiatal költő megállított minket, olvastak fel nekünk a verseikből, vettünk az újságjukból, egy srác megkérdezte, hogy az ABBA magyar együttes-e, egy másik meg azt, hogy hol lehet itt ilyenkor (ti. fél egykor) almát venni. Aztán hazajöttem.