gangike1

Voltunk ma egy fogyatékos gyerekeket és felnőtteket ellátó intézetben. Valahol szomorú és félelmetes volt. A fiús egyenfrizura a lányokon is, gondolom, a balesetek kivédése miatt; az ötvenéves néni, aki mesét nézett, a másik, aki színezett és mutatta nekünk, milyen szépen színez; a fekvő részlegen a grimaszok az arcokon, az üres nézések, a kicsi szívszerelmem, Patrik, aki nyolcéves, és alig néz ki négynek, és vékonyabb a combja, mint a csuklóm az izomsorvadás miatt. Viszont jó volt látni az autista huszonéves srácot, aki kedvesen körbejött, mindannyiunk nevét megkérdezte; a csendben, mosolyogva gyöngyöt fűző lányokat; a felnőttet, aki úgy bújt örömében a gondozónőkhöz, mint egy kisgyerek; a másik autista fiút, aki megkérdezte, van-e nálunk gitár vagy légycsapó; és igen, Patrikot is jó volt látni, a szép szemeit, ahogy kézzel-lábbal játszott a csörgőjével, meg ahogy - lehet, hogy akaratlanul - nyújtotta nekem meg Ádámnak a kis lábát.